Motorcycle stories I.
Pont ettől féltem. Sejtettem, hogy lesz majd valami hasonló kis gubanc. Próbáltam nem gondolni rá, de a műszerfalon világító kis sárga lámpa, rendületlenül csak világított, azt sugallva felém, hogy valami itt bizony nincs rendbe. A kis sárga lámpát még én szereltem be utólagosan, sajnos akkoriban, amikor a motor készült még nem foglalkoztak ilyennel. Jól tudtam mi a baja a gépnek, mind ketten tudtunk, hogy hamarosan kénytelenek leszünk szüneteltetni az utat. Már jó soká eljöttünk megállás nélkül. Nincs semmi bajom a hellyel, egyszerűen csak sok a szóbeszéd. Nem vagyok az a fajta aki minden történtet elhisz, de vizuális típus vagyok. Így minden történet ami számomra picit is érdekes, mélyen beleég az agyamba. Már nem is tudom hány kilométert mentünk mióta a lámpa felgyulladt. Nem értem...valamit elnéztem? Mindent jól megterveztem... Az a fajta vagyok, aki elismeri a modern világ nyújtotta lehetőségeket, de ragaszkodom a régi jól bevált dolgokhoz. Félreértés ne essék nem vagyok analfabéta, csak úgy érzem hogy a mai világ modern eszközeitől az emberek ellustultak, és túlságosan megbíznak bennük. Vágyom a kalandokra ... Ezért vágtam bele egy szem térképpel és pár jegyzettel az útnak.
Nem sokkal mielőtt elindultam volna, egy jó barátom mesélt egy történetet, a környékkel kapcsolatban. A story egy volt élettársával esett meg, illetve annak édesapjával. Történt ugyan is hogy a család, látogatóba készült a szomszédos településen élő rokonokhoz. Késő délután lehetett, talán már a nap is lemenőben volt. Vonattal indultak a nem túl messze lévő kis faluba. A család már késésbe volt így futniuk kellett a vonatra. Az apuka picit lemaradt, sajnos a szív problémája miatt gyorsan kifáradt. A férfi felesége és a tinédzser korban lévő fiúk éppen hogy elérték a vonatot. A férj még látta az elinduló vonatot, és integetett is a családjának azt sugallva, hogy nincs semmi gond, majd elindul gyalog. Remélte hogy picit megnyugtatta szeretteit az integetéssel és nem fognak aggódni. A vonat lassan ment, nem is mehetett volna gyorsan a kanyargós sínek miatt. A mozdonyvezető tudta hogy a sínek nagyon öregek, és a szakasz sincs karbantartva, így jóval a megengedett sebesség alatt ment. A vonat körülbelül 20-25 perc alatt ért a célállomásra. A feleség és fia egy darabig még vártak a peronon, majd útnak indultak, a két utcával arrébb lévő házhoz, ahol már várták őket. Mikor oda értek, elmondták, hogy mi történt, és hogy hamarosan a családfő is megérkezik. 3 óra elteltével egyre jobban kezdtek aggódni. 5 óra elteltével hívták a rendőrséget. Innentől az emlékeim elég homályosak a történettel kapcsolatban. A lényeg, amire emlékszem, hogy a hatóságok csak 3 nap múlva kezdték meg a keresését, majd a rákövetkező napon meg is találták egy út menti árokban, több késszúrással a mellkasán.
Késő délután van, a lámpa kétségbeesetten világít, már csak pár csepp üzemanyag lehet a tankba. A figyelmem nagy része a térképre, és az általam készített itinerre koncentrálódik. Eltévesztettem volna az irányt? Az utat csak fél szemmel nézem, és próbálom kerülgetni a mély gödröket, melyek csak úgy feltűnnek a semmiből, de a motorba egy szempillantás alatt nagy kárt tud tenni. Már látom. 50 kilométerrel ezelőtt le kellett volna fordulnom. Valamiért biztos elkalandozott a figyelmem. Viszont muszáj tovább mennem, körülbelül 5 km-erre elegendő üzemanyagom maradt. Kezdek beletörődni, hogy itt kell sátrat vernem, bár ez ellen tiltakozott minden porcikám, de sajnos nincs más választásom.
Egy tanya tűnik fel az erdő szélén, ahogy kiértem a fák nyújtotta árnyékból. Melegséggel töltött el hogy láthatom még a napot, mielőtt lebukik a horizonton. Egy földútra fordultam le a tanya irányába. Az út nyomvályús volt melyeket a nehéz traktorok hagytak maguk után. Nehéz ezen a terepen flambírozni az öreg GS-el. Egy régi vályogházhoz értem, mellette egy nagy régi hangár állt a gépeknek. A ház mögött egy karám lehetett, ahol disznók voltak a szagról ítélve. Egy öregember szállt ki a traktorból mikor oda értem. Idősnek nézett ki, de úgy ugrott le a traktorról, mint ha csak most kezdte volna 20-as éveit. Leszálltam a motorról, intettem neki. Nem, mint ha nem vett volna észre, csak jó előre üdvözöltem. Az összes nyelvi tudásomat, és az activity-ben szerzett tapasztalataimat bevetve próbáltam elmagyarázni mi a problémám. Az öreg farmer szó nélkül, mint ha nem is érdekelném hátat fordított, majd elindult a karám felé. Résnyire nyitva hagyta az ajtót maga mögött, így be tudtam lesni. Az öreg megállt majd lehajolt és lepattintotta a kanna csatos kupakját, majd beleszagolt. Miután szagmintát vett a kanna tartalmáról felállt, s elindult felém vele. Egy régi fém benzines kanna volt a külseje viseltes, de néhány helyen látszott még a zöld festék rajt. Beleszippantottam én is, majd bólogatva nyugtáztam hogy ez benzin. Betöltöttem a tankba, remélve hogy benzin az amit beletöltök és nem valami pancsolt akármi.
A kanna nem volt tele, körülbelül félig lehetett. Nem öntöttem bele mindet, hogy az esetleges szemét darabok a kannában maradjanak. Kifizettem az öreget, megköszöntem, és eljöttem. 53 kilométert mentem visszafelé mire elértem a kereszteződést. Egy ócska tábla jelezte az utat, amit egy nagy fűzfa lelógó ágai takartak. Most már végre a jó irányba megyek. 25 kilométer után elértem a benzinkutat, amit a térképen bejelöltem.
Indulás előtt 4 nappal az Internetet böngészem. Még egyszer utoljára összevetem a térképet az útvonaltervemmel. Bambulom magam előtt a falat, közbe agyalok, mit vigyek még magammal, ami elengedhetetlen. Iratok, tisztálkodási eszközök, este a tűz mellett egy kis olvasnivaló, magnézium rúd, kulacs.... azt hiszem minden megvan. Ahogy ezt kijelentettem magamba egy újabb gondolat kezdett szétburjánzani a fejembe. Capt. Edward A. Murphy egy mérnök volt az amerikai légierő egyik projektjében 1949-ben, azt vizsgálták, hogy egy ütközésnél mekkora hirtelen lassulást képes az ember elviselni. Miután egy rosszul felszerelt mérőműszer miatt a kísérletet elölről kellett kezdeni. Murphy frappánsan csak ennyit mondott "ha egy módja van, hogy valamit el lehessen rontani, azt ő megtalálja" Ha minden igaz, ez Murphy törvénye. Ez volt az alapja a "törvények", vagy inkább törvényszerűségek gyűjteményének. "Ami elromolhat, az el is romlik." Ebből kiindulva, ha valamit elfelejthetek, akkor el is fogom felejteni. Ez a későbbiek folyamán be is bizonyosodott.
Az indulás előtti este mámorosan telt. A kellő idegesség mellé párosult az izgatottság. Minden hosszabb út előtt szeretek egy picit magamba szállni, elmélyedni, a gondolataimba. Imádom ezt az érzést. Amikor már bizsereg a kezem és várom az indulást. Jobban szeretek hosszú útra menni amikor magam mögött hagyhatok mindent és csak megyek. Indulások előtt önkénytelenül eszembe jut, hogy lehet hogy ez lesz az utolsó utam. Nem vagyok az a fajta aki attól parázik állandóan hogy valami baj fogja érni, ahol ott hagyhatom a fogam. Nekem szent meggyőződésem hogy nem motorozás közben fogok meghalni. Legjobb forgatókönyv az lenne ha megélném az öreg kor gyönyörű éveit majd szépen egyik éjszaka álmomban érne a halál. De ezzel a kérdéssel úgy vagyok hogy ha meg kell történnie úgy se fogom tudni elkerülni, úgyhogy inkább próbálok nem foglakozni a gondolatával. Inkább kiélvezem minden percet, úgy mint ha egyik pillanatról a másikra élnék. Sajnos ezt könnyebb mondani mint csinálni, hiszen a monoton hétköznapokon, a munkába az ember könnyen beletud fásulni az életébe. És egy idő után csak azt venni észre hogy elszállt egy hét, egy hónap, egy élet. Az a meglátásom hogy a halál ott fog érni ahol a legkevésbé számítok rá. Az utcán munkába menet, fürdés közben, a tv előtt, az ebédnél. A legnagyobb számú halálozási statisztikát ennek ellenére a közlekedési balesetek és a megbetegedéses halálozások hozzák. A munkában is próbálom megtalálni, ami boldoggá tesz. De számomra a motor és a motorozás jelenti azt a mankót, amire támaszkodom ha elvesznék a hétköznapok szürke egyhangúságában. Ilyenkor újra veszek egy nagy levegőt, tüdőmet elárasztja a benzingőz, és újra visszatér belém az élet. Valaki táncol, valaki rajzol, valaki versel, és van aki motorozik.